A mészégetés a Kis-Somlyó alján talán már a rómaiak idején elkezdődött, de biztosat nem lehet tudni. A középkorban minden jel szerint már apáról fiúra szálló mesterség, a közbirtokosság idejében pedig már szakma. Maga a technológia hosszú időn át nemigen változott, fatüzelésű boksákban égették a követ évszázadokon át. Ennek következtében ritkultak meg az erdők, tűntek el erdőrészek, a kő kitermelése meg a két Somlyó oldalából jókorát harapott ki. De a mészégetés tisztességes bevételt, a lakók számára megélhetést biztosító foglalkozás volt. Olyan, a XVII. századtól elsődlegesen tótok (szlovákok) művelte tudomány és érték, amely éppenséggel az utolsó két évtizedben észrevétlenül állt le, halt el – és egy generáció után bizonyára már el is felejtődik.
„… A községet körülvevő erdőségben több fafajta (volt) található, de nem alkalmas mindegyik mészégetésre, mert más-más a hőértékük. A mészégetéshez a keményfák ideálisak. A település környékét jól ismerő mészégetők arra is rájöttek, hogy még az sem mindegy, melyik erdőből hozzák ugyanazt a fajta tölgyfát. A csévi erdő, a Pilishegy nyugati oldalán és lábánál, nagyobb tűzerejű tölgyet adott, mint a másik. A Csév felől érkező, északnyugati uralkodó erős szél állandó harcra, ellenállásra kényszerítette az erdő fáit. Az örökös küzdelemben tartott fatörzsek szívóssá, keménnyé edzette a zúgva végigsöprő szél. Majd amikor kivágták, az évek alatt megszerzett erejét a kemencébe tombolta ki… A fás kemence fűtőnyílásán bedobált fát igazítani kellett. Az ölfát olyan ügyesen kellett bedobni, hogy az ne hason fekve égjen a kemence padlóján, hanem állva. Ha véletlenül nem állt meg a vastag ölfa, akkor ágas szerszámmal felállították, így a láng végigfutva a testén nagyobb tűzerőt gerjesztett…”
A kő minősége nagyon fontos a kiégetendő mész szempontjából. A legjobb mész a kesztölci, dorogi és a Hosszúhegyi bányából kitermelt volt. Nehéz, tömör kő. A kiégett mész is nehezebb a többinél, ami az oltáskor mutatta előnyét. Egy mázsa dorogi, illetve kesztölci kőből égetett mész három és fél – négyszeresére szaporodott oltottan. Az ebből oltott mész mint a vaj, zsíros volt, jól fogott a malter. Míg a jászfalusi és a Pilisből nyert mész fehérebb, tetszetősebb volt, jobban mutatott eladáskor a kocsin ez a portéka, de a felhasználáskor soványabb lett a minősége.
A követ kezdetben a hegyek oldalában összegyűjtötték, később a kitüremkedéseket csákánnyal fejtették, vasrúddal (stanglival) feszítették, összetörték és lovaskocsival szállították. A kőfejtés modernebb változatában először fúrt lyukakkal lerobbantották a falat. Ennek a robbantásnak tompább, mélyebb hangja volt, mert erejét elvette a kő. A leomlott fal nagyobb darabjait (a batárokat), melyeket még nem lehetett nagykalapáccsal (kladivkóval, somfanyelű nagykalapáccsal, vagyis bunkóval) törni, ismét robantották, úgy, hogy a szikla oldalára tapasztott és besározott robbanóanyag éles csattanással szétrepesztette a követ.
A boksa ideális helyének kiválasztásához több szempontot kellett figyelembe venni: az uralkodó szélirányt, az alsó és felső udvar kialakításához megfelelő szintkülönbségű terepet, a szállítási távolságot a kőbányától és a fakitermelő helytől. Kezdetben egyáltalán nem törődtek a környezetvédelemmel, nem bántott senkit a falu fölött szálló füst. Igaz, amíg csak faégetésű kemencék égtek, azoknak nemvolt olyan tömör füstjük, csak a begyújtáskor. Néhány órai fűtés után az átmelegedett kemence már szinte füst nélkül égett. A (későbbi) szénégetésű kemencék megjelenésekor már nem volt ez így.
(A mészégetés egy hagyományos ipari folyamat, amely során a természetes mészkövet (kalcium-karbonátot, CaCO₃) kemencékben 900-1000 °C-os hőmérsékleten hevítik. A hő hatására a kőből távozik a szén-dioxid (CO₂), így az anyag égetett mésszé (kalcium-oxiddá, CaO) alakul át.)
